8.

Katherine

Álmodtam.

Magas katedrán álltam, előttem számtalan arc. Kifejezéstelen, seszínű, üres és állandó. Máskor úgy zavaró, felém forduló figyelem, mégsem zavart. Úgy éreztem, magamnak mesélek és a sok arc csak a szemem látatja velem, míg az eszem tudja, hogy egyedül vagyok.

- Saját belső harcunk, mindenkinek a legfontosabb, legjobban titkolt elmebaja. Amikor el kell döntened, hogy tetteid súlya mekkora, jó-e vagy rossz. Ám ez viszonylagos. Mi az, hogy jó? Vagy mi lenne rossz? A ránk erőltetett sztereotípiák határozzák, meg mit minek érezzünk. Aztán jön egy zseni, magát új Jézusnak, Antikrisztusnak valló, eltévelyedett lélek, aki meg akarja erőszakosan változtatni a lelkedet, meg a testvéredét, a szüleidét, közeli – távoli ismerőseidét. És a birkák, a társadalom, boldogan követik, mert érzik, hogy nem jó az, amiben élnek, nem jó semmi. Csak vágynak a jóra, amiről fogalmuk sincs, hogy micsoda. Aztán, mert a birkák, szorgalmasan követik, az Egyet, a Prófétát, és ismételten oda kötnek ki, ahonnan a hajójuk elindult.

- Nem akarok megváltoztatni senkit. Nem akarok Messiási szerepet felvenni. Mert nincs értelme, mert e szerep csak arra jó, hogy másokat megtévessz. Hogy saját magát is sikeresen becsapja. Nem akarom az ajnározást és nehezen viselem, ha mégis ezt kapom. Nem tudom szeretni azt aki, szeret, mert nem tudom milyen az, ha önkéntesen jön. Talán csak Mutánsa vagyok a kor szellemének. Egy lény, aki érzéseit felemásan éli meg. Érzem a kényszert, hogy egy legyek közülük, de elriaszt a lehetőség, hogy besüppedjek az árba. Viszont adni akarok. Többet, mit én magam képviselhetek. Csillámló érzéseket sugároznék másoknak. Hogy megérintse, őket, áthatoljon a szervezetükön, lelkük legmélyén és egy jobb lényt eredményezzen. Megadva nekik a szeretetet, a saját elgondolásom szerint, a humort, a fanyar igazságot. És közben élni. Nem megfelelni másoknak, csak saját magamnak. Megtapasztalni mindent és mégis önmagamnak maradva, szabadnak lenni. Erre vágyom, és ezt akarom megmutatni? Igen. Nézd, nem mások ösvényét követve jutsz el, jutsz Fel Önmagadhoz. Hanem a saját, bejáratlan ösvényeden, eltévedve, felbukkanva, mások útját számtalanszor keresztezve, leled meg Magad! Semmi értelme és mégis az élet lényege. Ezt is kimondták, leírták, kiabálták már számtalanszor. De ismételni kell. Kicsit hozzá téve, pár dolgot elvéve. Hogy felkeltsem a figyelmed. Hogy elgondolkoztassalak, formáljalak. Hogy saját ösvényemen ballagva hassak rád!

Elhallgattam. Elindultam, lefele a katedráról és figyeltem. Az arcok nagy része megmaradt üresnek. Mégis sikerült felfedeznem pár mosolygó, elgondolkodott, bólogató embert. Az arcok közül kiváltak kivonultak a teremből előttem. Számomra már ezt is megérte. Adtam és elvették. Már nem csak én voltam önmaga mágnesének hordozója.

Majd felébredtem. Persze visszaaludni már biztos nem tudtam. Különös álmom elgondolkoztatott. Ismét saját vallásom és életcélom jelent meg. Talán emlékeztetve arra, hogy a délutáni varázslat csak hatás a lelkemre, de nem életem célja.

Nem akarok egy lenni a sok bárgyú lány közül, aki csak a Szerelemért él. A borzongató szépségű kezdetért. Az izgalmak és a Másik felfedezéséért. A színes szombatok elszürkülése miatt keserűségért. A gyakori viszályok izgalma, majd ezen élmény satnyulásáért. Végül a dac, a közöny, a vágyott fájdalomokozásért. És a vég nélküli reménytelen álmodozásért.

Nem, ez nem én vagyok.

Így, felébredve, és kijózanodva határozott döntést hoztam; Megpróbálkozom a barátsággal, esetleg az élet felém nyújtotta egyéb érzelmek megismerésével, de teszem azt hideg fővel. Csak azért, hogy írásaim hitelesek legyenek. Hogy a rajtam keresztül vágtató, újaimból a papírra, monitorra vonuló gondolatok segítsenek olvasóimnak. Hogy adhassak, és ez által, kaphassam meg az Én Boldogságomat.

Mosolyogtam magamon és felkeltem. Nem sokkal megszokott ébresztőm előtt riadtam fel. Kivonultam a fürdőbe. Mivel este ájulásszerűen feküdtem le, így a reggeli fürdéssel kezdtem készülni a mai napra. A tus alatt állva szedtem rendbe hiányosságaimat. A tanulást szüneteltettem két napon keresztül. Ezt be kellet pótolnom. Szóval reggel busszal kellet mennem és tanulni kellet órák előtt. Emellett, dolgoznom kell majd előre a blogomra, mert első igazi könyvem javítása lassan befejeződik. Lektorom, Miranda pár napja írt, hogy már csak az utolsó 50 oldal vár rá. Azóta már be is fejezhette. Az átnézet könyvemen már csak apróbb simítások várnak rám. Művem nem lesz hosszú és terjengős. Viszont fordulatos és élvezhető fantasy. Crys szerint legalább is. Ő az egyetlen, aki mint „rajongóm” olvashatta. Viszont a kiadóm és a lektorom is egy véleményen van vele. Nem a megszokott, vértől-erőszaktól csöpögő művet alkottam és erre nagyon büszke vagyok. De az öndicséret büdös. Így csak a kiadás után leszek teljesen megelégedve, vagy lehet akkor sem.

Tus alól kiszállva törülközőbe csomagoltam magam. Visszasétáltam a szobámba. Gondolkozás nélkül léptem a szekrényemhez és választottam ki a mai ruháimat. Fekete póló, kék ing, fekete farmer. Leraktam őket az ágyamra, majd az ágy melletti asztalhoz léptem. Az mp3-am hangfalra dugva várta, hogy megszólalhasson. Nagy kedvencemmel, Ákossal kezdődött a válogatásom. Ákos egy magyar énekes, költő. Anyám szülei onnan menekültek országunkba, amikor már nem látták élhetőnek az ottani életet. Anya és én is beszélünk magyarul, bár törve. Az internetnek köszönhetően ismertem meg kedves énekesemet. Általa lettem kíváncsi gyökereimre. Önszorgalomból tanultam a nyelvet, talán hasznomra lesz. Örökölt ház várja Magyarországon, hogy birtokba vehessem. Nagyszüleim hagyatéka. Terveztem, hogy nemsokára odalátogassak. Már csak hónapok kérdése volt. De Anyám erről nem tudott.

Felöltöztem, majd bepakoltam mára. Mp3-am hangszóróról fülhallgatóra dugtam, azt pedig a fülembe dugtam. Elkészülve a mai napra indultam le a konyhába. Anyám még nem volt fent ilyenkor. Reggeli után néztem lent, de a kikészített pénzen kívül nem találtam semmi. Jobb szerettem otthonról vinni, enni, de akkor nem jött össze. Csendesen hagytam el otthonomat. Kisétáltam a tőlünk pár percre lévő buszmegállóba, vártam buszt. Csendesen dúdolgattam és figyeltem az embereket. Reggeli zsibbadtság és fásultság sugárzott útitársaimról. Talán furcsának nézhetett köztük az én vidámságom. De ők nem foglalkoztak velem, így én megpróbáltam magammal foglalkozni.

Újra és újra Eleanor hercegnő járt a fejemben. Az első látásra elkényeztetett, önimádó hercegnő, aki képes birodalmáért harcos amazonná válni. Ginevra lovagnő első benyomásai mosolyra fakasztottak ismét. Szeretett karaktereim nem először látom magam előtt. Ők a társaim már rég. Ginevra igazából gyermekkorom óta kísérte műveimet. Ő állandó, ám társait váltogatom. Néha az ő nevét is, vagy éppen nemét. Egyenesnek, nyíltszívűnek álmodtam meg egykor. Azóta árnyalni próbálom karakterét.

Végre megérkezett a busz. Utolsónak szálltam fel, jobb szerettem mindenkit magam elé engedni, hogy ne keljen szitkozódást hallanom a hátam mögött, és beülte, egy szabad ülésre. Táskám az ölembe rakom, majd elvettem a tanulni valókat. Megszűnt körülöttem minden, miközben átismételtem az órákon vett anyagokat. Szerencsémre már akkor benn maradtak az agyamba az információk. Így csak a plusz anyagok átfutása kelti fel a figyelmem. Belső robotpilótám vezet, amikor leszálltam a buszról, és besétáltam az iskolába. Ő kormányzott akkor is, amikor megálltam a termünknél. Az olvasás teljesen leköt. Váltogattam a fűzeteket. Ám minden anyag ismerős. Megnyugodva pakoltam el. És akkor ismét rám köszönt valaki.

- Jó reggelit Kathe! – meg se kellet fordulnom, hogy tudjam ki az.

- Szép reggelt Célia! Mi újság?

- Tegnap jól otthagytál engem. Miért?

- Magam se tudom. Sajnálom. Remélem nem bántottalak meg.

- Nem szoktam könnyen sértődni.

- Akkor jó.

Nah ezen is túl voltam. Nem szerettem bocsánatot kérni. Célia mosolyogva nézet rám. Szinte méreget. Így még sosem nézet meg lány. Szóvá is tettem neki.

- Minek köszönhetem ezt a nézést?

- Bocsánat. – szabadkozott egyből, - Otthon ruhákat szoktam tervezni és varrni. Épp eszembe jutott, hogy rád milyen ruhát tudnék tervezni.

- Tervezel? Sejthettem volna. Sehol nem láttam még olyan ruhákat, mint amiket te hordasz. – lassan végig néztem rajta. Fekete-fehér csíkos hosszú pólóján, fekete fűzőt visel. Fekete miniszoknyája alól fekete tüll log ki. Fekete-fehér harisnyát visel és térdig érő bakancsot.

- Nem szoktál más szint viselni a feketén és fehéren kívül? – kérdeztem tőle.

- De szoktam. Ám reggeli hangulatomtól függ, milyen ruhát veszek fel. – elgondolkodva nézett továbbra is. – Mond Kathe, nem jönnél el hozzám? Szeretnék rád ruhát készíteni.

Rá kellet jönnöm, hogy érdekel a mese befejezése, amivel elkezdtem a történetem. Így elkezdtem azt is írni. Remélem másokat is érdekel…xD

7.

Atrix Crow

Majdnem tökéletes mese

- Királylány kérlek, szólalj meg!

A lovagnő komoran bámulta az ájult lányt. Az egész életét tette fel erre a merész húzásra, hogy a trónörököst kihozza a kastélyból és a királyhű csapatok élére állítja. De tévednie kellet. Eleanor hercegnő nem látszott egy harcias amazonnak. Amint meglátta, hogy az érte jött vitéz nem férfi, egyből elájult és az óta se tért magához. Hiába igyekezett magához téríteni, nem sikerült. „Erős alkoholra lenne szükség!”, gondolta a lovagnő. De nem mert elmozdulni Eleanor mellől. Ekkor viszont váratlanul megmozdult a hercegnő.

- Sosem hittem volna, hogy így megváltozik az én életem. – suttogta halkan Eleanor. Kinyitotta a szemét és a lovagnőre. Szeméből sugárzott az elhatározás és a düh. Ginevra ezt nem értette. – Csodálatos álmot láttam most Ginevra lovagnő. Láttam, hogy mit tett a fivérem és, hogy az alvó sárkány elaltatta Apámuramat és a katonáit. Csak ti, bátor nők száltatok harcba Andrew herceggel. Kérlek, segíts fel!

A hercegnő álló helyzetbe kerülve meghajolt férfimód Ginevra előtt. Majd elsietett. Még visszaszólt az ajtóból.

- Várj meg Ginevra! Egyél és pihenj én pedig elintézem, hogy még ma elindulhassunk.

- Igenis felség!

- És kérlek, ne hívj így! – toppant meg Eleanor hercegnő. – Mától én is egy leszek veletek, harcos asszonyokkal.

Ginevra egyedül maradt. Leült az asztalhoz és falni kezdett. A táborban kevés élelem volt, de testvériesen osztoztak rajta. Nemes hölgyek és parasztlányok ültek együtt evés közben, tanultak egymástól vívást, karddal, buzogánnyal. Kovácsok feleségei készítették a fegyvereket. Bányászok gyermekei, női bányászták az érceket. Igazi amazonok születtek, de vezér nélkül csak elvesztegették az erejüket. Csak Eleanor hercegnő foghatta össze az asszonyhadat eredményesen. Ezt bizonyították a látok és a stratéga Smaragd lovag felesége is. Mit ér a felkelés, ha nincs rátermett vezér? Ám Ginevra tétovázott. Vajon az elájult lány képes lesz mindenre, ami rá vár? Még oly fiatal volt.

Hírtelen kinyílt az ajtó és valaki belépet. Egy nő volt sodrony ingben, sötétzöld férfinadrágban, lovagló csizmában. Övén egykezes kard, könnyű tőr, ivótülök, tarsoly lógott. Fején rostélyos sisak. Ám amint megszólalt Ginevra felismerte.

- Magam is képes vagyok férfiként öltözni és harcolni. – mondta Eleanor, feljebb tolta a rostélyt és Ginevra-rára kacsintott. - Olasz mesterek vannak a várban velem, amióta ide zártak. Eleinte csak kedvtelésből gyakoroltam. Ma már fontos napi teendőm az edzés. Tudom, hogy gyengének néztem ki, de a látszat sokszor csal. Mehetünk Ginevra?

- Bármikor Úrnőm!

- Nem tudsz egyszerűen Eleanor-nak hívni? Nem ugye? Hiszen nekem posztom van, amit be kell töltenem De egy nap kiérdemlem, hogy barátként kezelj. Most pedig siessünk. Vár minket két pihent ló és némi élelem a hadnak. Még a hónap vége előtt le akarom győzni a fivérem!

6.

Célia

Falatozás közepette maradtam egyedül. Végül is már megszoktam az egyedüllétet, mégis most zavart. Nyögve- nyelős beszélgetésem Gabe-bel elvette a kedvem. A régen még oly jól működő testvéri viszonyunk megváltozott. Vagy csak bennem születtek görcsök? Már nem tudtam úgy sziporkázni vele, mint régen. Sóhajtottam egyet és befejeztem a kajálást. Mikros tálakba tettem neki a maradékát és a plusz adagot, majd a süteményt töltöttem meg. Végül a sütis tálca a hűtőszekrényre bíztam. A salátás tálra tetőt kerestem, hogy higiénikusan tehessem el a hűtőbe, a gombát pedig felé egy hűtős bügyögébe helyeztem el. Reméltem szeretett szüleim megtalálják és értékelik a rájuk váró étkeket. Mosogattam még egy keveset, csak, hogy tényleg „Házi Tündérkének” lehessen nevezni. Amikor végre mindent helyén tudtam, elindultam a szobám felé. Félúton jártam a lépcsőn, amikor eszembe jutott a táskám. Kétszer lépcsőzik az, ki feledékeny. Lihegve jutottam be a szobámba. A táskám az íróasztal mellé pöccintettem, én pedig az ágyra dobtam magam. Édes a pihenés. Ám ekkor nemrég elment testvérem arca kúszott be a tudatomba.

Mekkora hülye vagyok! Rohantam ismét a lépcső felé, hogy Gabiel kérése szerint a szobájába kerüljön a vacsorája. Néha tényleg eszetlen libaként tevékenykedek. Felsétáltam a tetőtérbe, ahol az ő legényfészke volt. Komplett lakása elbűvölt ismét. Nappali - konyhája főzésre és tévébámulásra is alkalmasnak tervezte Apánk. Látszott, hogy férfi uralta terület, mégis nőies rend uralkodott.

Anyánk belénk nevelte, hogy legyünk rendesek és pakoljunk el magunk után. Lázongásunkat könnyen leszerelték. Hogy tudjuk milyen nehéz mások után pakolni egy reggelre szétpakoltak Apánkkal minden játékunkat és nekünk kellet visszapakolni, még a szekrény tetején lévő Lego sárkányt, kamiont és 500 darabos extra kisméretű várkastélyt is. Nevetséges így visszagondolni rá, de bevált. Onnantól kezdve rendes gyerkőcök voltunk Gabe-bel és mindig elpakoltunk magunk után. Más családok ezt a kérdést ordítással és veréssel próbálták megoldani. Nem egy régi barátom panaszát hallhattam róla. Én pedig csodáltam, hogy létezhet az a világ is, ahol nincs más, csak erőszak. Miközben merengtem a hűtőbe helyeztem az éjszakai nasiját bátyónak. Majd szépen kisétáltam a rezidenciájáról. Szobámba lépve már nem az ágy felé vágyódtam. Tovább sétálva megálltam az erkélyajtónál. Kinyitottam és kiléptem az erkélyre. A látvány magáért beszélt. Gyönyörű kertünk látványa ismét érzelmi orgazmust okozott. Íme, a kert;

Nem nagy, de kisebb baráti összejövetelre alkalmas területtel. Nálunk nem lehetett találni, a gazdagokra oly jellemző, 20-100 méterig terjedő medencét, halastavat, kígyót, békát. De hatalmas virágoskertek sem díszletek. Helyettük fák, bokrok és számomra oly gyönyörű, félig föld, félig növény szobrok díszítették otthonom hátsó fertályát. Beszívtam a levegőt és egy percig magamba zártam azt. Fővárosunk perem területén, ahol mi is éltünk, már nyomokban tartalmazott oxigént is. Élvezettel fújtam vissza a levegőt. Csak ilyenkor, néztem a kertet és hallgattam a madárkórusokat. Éltem és éreztem, hogy érdemes élni, és érdemes újrakezdeni.

Mosoly terült el arcomon és visszatértem a szobámba. A közepére sétáltam és ismét elmélyedtem az „otthonomban”. Nekem nem volt oly komplett kiépített szintem, mint Gabe-nek, de nem is hiányoltam. Ám magam vacka is rendelkezett az én ízlésem lenyomatával. A szobámhoz tartozott egy hatalmas gardrób, ahol saját magam által kreált ruháim és a tervezéshez tartozó anyagaim kaptak helyet. A ház tervezésénél szüleim próbáltak lebeszélni akkor kibontakozó ruhamániámról. Ám érvem, miszerint, mások piára és kábítószerekre költik szüleik pénzét, ám az én igazán csekélyke hóbortom, semmiség. Sikerült meggyőzni őket. Így tervezte meg É’sapám a gardrób-, háló-, és fürdőszaba hármasából álló kuckómat. A falaim halványlilák voltak, itt-ott feltűzve elkészült ruháim terveivel. Ódivatú, számomra nagy kedvenc, baldachinos ágy uralta az egyik falat mellette, éjjeli szekrény, csipkés burájú lámpával és digitális koponya órával (ha a két szembe tekintettem, rögtön tudtam mennyi a pontos idő, tátót szájából a dátum vigyorgott rám). Az ágy másik oldalán a fürdőszoba ajtó. A fürdőszoba ajtajától két lépésre volt az íróasztalom. Billentyűzet tartóján a laptopom pihent. Az asztali részét inkább használtam tanulásra vagy tervezésre. Ennek köszönhetően nem épp pici asztal volt. Kényelmes székem betolva várt, hogy nekiüljek a tanulásnak, de nem akaródzott leülni. Csodáltam vackomat inkább némán tovább fordulva. Asztal mellet a nyitva- hívogató erkély. Tovább barangolva szemem a másik asztalra eset. Ezen az asztalon, amin az ősrégi varrógépem állt, születtek meg a ruháim. Fiókjai cérnákat, tűket, ollókat, mintákat és szakkönyveket tartalmaztak. Némely fiók csak szösszel volt tele, de a dugi édességeimet is benne rejtegettem. Ennyi, lebuktam. Nemcsak Gaberiel volt édesszájú a családban. Az utolsó üres falat félig egy harmonika ajtó foglalta el (Színes és fehér pávák sétáltak egy tégla vár mellett. Gyönyörű mintáját egy legyezőről csórtam), ami a gardróbot rejtette magában. Mellette pedig egy fekete kanapé, vörös kispárnákkal díszítve. Ha véletlen vendégem jönne. Igaz mostanában esélye sem volt, hogy létezzen olyan, aki hozzám jönne. Talán egyszer Kathe. Ismét elmerengtem újdonsült korrepetitoromon. Visszafogott öltözködésű, zárkózott barátnőm. Bátortalannak éreztem magam. Rég volt már ilyen fontos barátságot kötni.

Még, ha távol is álltunk még a barátságtól, éreztem, hogy sikerülni fog nyitnom felé. Ha már képes voltam vele beszélni a múltamról, akkor rajtam már nem fog múlni ez az egész. Már csak az ő titkait kelne kifürkészni. Csenni kellene a zárkózottságából a ruháimhoz. Agyam vizuális üzem módba kapcsolt és nekem „muszáj – szükséges” kényszerként le kellet ülnöm, rajzolni. Dolgozott bennem a megszokott mozdulatok és az a csipetnyi varázs, ami miatt évek óta szerelmes voltam a rajzolásba. Mivel elég korán sötétedett, lévén, hogy év eleje volt, hamar lámpát kellet kapcsolnom. Ám ez is csak reflex volt. Agyam majd’ minden szeglete a rajzra összpontosított, hogy az teljes összhangba kerüljön a fejemben lévő vággyal. Radírozások és gyakori ceruza cserélgetések mellet hamar alakult a mű. Eközben érzékeltem szüleim megérkezését, hangos csivitelős beszélgetésüket. Örömüket, hogy házias gyermekeik étellel várják őket. Felsétáltak hozzám köszönni, ám amikor vállamon átnézve megállapították, hogy épp Alkotás közben találtak, szó nélkül fordultak ki a szobámból. Ismerték már annyira, a tőlük örökölt elhivatottságomat, hogy ilyenkor minden szó elrepül fölöttem. Halkabbra fogták magukat. Én pedig 2 órával később, ahogy elkezdődött az önkívületem, boldogan sóhajtva váltam meg a ceruzától. Ismét gyönyörű tervvel lettem gazdagabb. Az új rajzot ott hagytam az asztalon. Fürdőbe vonultam majd gépiesen az ágyban kötöttem ki. Minden energiám a rajzba öltem ám cseppet sem bántam. Az alkotási lázért érdemes élni!

Sziasztok!

Sajnálom, hogy eddig halogattam a frissítést, de sosem jött úgy össze eddig, hogy nálam legyen a friss amikor nett elé kerültem. Ám most 2 fejezetet is teszek, hogy pótoljam a hiányérzeteteket. Jó olvasást. És kérlek írjatok komit.

4.

Katherine

Lassan bandukoltam az iskola felé, amikor egy kocsi elszáguldott mellettem. Hangos zene szólt benne. Mosolyogva néztem utána. Milyen jó lehet kocsikázni. A gyorsaság. A veszéllyel való játék. Persze nem a vezetés vonzott. Csak, hogy üljek az anyós ülésen, a hajamat fújja a szél a letekert ablak mellet. Érezzem a száguldást. Higgyem, hogy mindent magam mögött lehet hagyni. Hogy legyen valaki mellettem, akiben bízom annyira, hogy 100 fölött nyugodtam behunyhassam a szememet.

Őrültségekről álmodozom. Magam elé bámultam séta közben. Sajnos nincs olyan a környéken, akiben bízhatnék. Crys barátsága az enyém, de ő messze van. Mást nem akarok közel engedni magamhoz. A tegnapi elhatározásomat kialudtam mára. Minek még egy próba. Senki nem értett meg eddig és ez után sem fog. Néha olyan, mintha élő embereket nem tudnék szeretni. Anyut sem tudom már régen. Nem tudok vele beszélgetni egy jót. Nem bízom benne. Amikor gyászoltunk, ő a gyülekezetett választotta helyettem. Hát tegye őket boldoggá. Bármennyire is örültem annak, hogy ő képes volt felállnia én egyedül voltam kénytele megemészteni, hogy nincs már meg Apa.

Talán ezért tudok olyan történeteket írni. Ha nem tudom máshogy kiélni az érzéseim, csak a karaktereimen keresztül. Nem bánom különös képen. Mint minden reggel, ma is végig sétálok az iskolán. Láthatatlanak érzem magam ilyenkor. Senki rám nem néz. Én pedig figyelhetem őket. A megszokott képet látom magam előtt. Beszélgetések, zenehallgatás, vitatkozások. Mosolyoghatok szabadon néhány elkapott szófoszlányon. Mikről nem képesek hangosan beszélgetni. Lassan megérkezem a teremhez. A többiek csoportokban állva beszélgetnek. Én nem megyek oda egyik táborhoz sem. Leteszem a táskám, fölé guggolok és megkeresem a reggelimet. A májkrémes kiflimet eszegetve álok fel. Ekkor rám köszönnek.

• Jó reggelt Kathe! – ki más lenne, aki észrevesz! Célia áll mellettem.

• Szép reggelt! – köszöntem vissza, miután lenyelem a falatot. Rám mosolyog, majd elkezd a táskájában keresgélni. Ismét egy érdekes ruha összeállításban jelent meg. Láncokkal volt feldíszítve a nadrágja és a pólóján a „Drugzone” felírat díszelgett. Bizarr volt, de egyedi, az biztos. Viszont a cica füles sapkája nagyon tetszet! Szeretem a macskákat. Miközben én szemrevételeztem a ruháit, ő végre kiszabadult a táskájából.

• Köszönöm a füzeteket. Sikerült mindent bepótolnom. Mond te mennyire vagy jó geometriából? – felém nyújtja a füzeteimet.

• Fogjuk rá, hogy értem. Segítség kellene?

• Hát, van otthon, aki segítsen, csak nem akarom mindig nyaggatni, ha valami nem megy. Ha tudnál nekem segíteni, az neked is jó gyakorlás lenne és én is fel tudnék készülni. Mit szólsz?

• Jó, - egyeztem bele. Bezzeg ma már mennyit beszél. – Szólj, ha nem megy valami és megbeszéljük, hol gyakoroljunk.

• Köszönöm Kathe!

• Szívesen!

És végre becsöngettek. Beálltunk a sorba és vártuk a tanárunkat. Vajon mindig ennyit beszél? A tegnapi csendes lány helyet, a bőbeszédű Céliával nem tudtam mit kezdeni. Úgy látszik tévedtem, mégse olyan csendes lány, mint én.

Viszont ezek után egész nap nem szólt hozzám. Az órákon jegyzetelt, szünetben, pedig amikor én sétálni indultam, ő ott maradt a többiekkel. Persze nem ment oda hozzájuk. A lányok sem keresték a társaságát. Sajnáltam, hogy ő is az én sorsomra jutott. Kirekesztve nem volt nagyon izgalmas a suli.

Órák után beugrottam a tanügyre. Érdekelt, hogy leadták már a jelentkezést az érettségikre. Miután a tanügyes hölgy megnyugtatott, hogy minden rendben, elindultam haza. Kísértés éreztem, hogy vegyek ki könyveket, de még az otthon lévőkkel sem végeztem. Kifele menet a könyvtárnál viszont Céliába botlottam.

• Szia! – köszöntem neki, majd mentem kifele.

• Várj Kathe! – szólt utánam Célia. Megfogta a karom, hogy megállítson. – Nem akarod, hogy hazavigyünk? Jön értem a Bátyám. Biztos szívesen elvisz.

• Köszönöm, de nem. – hárítottam el az ajánlatott. Most már tudni akarja hol lakom? - Szeretek sétálni hazafele.

• Jaj, ne kéresd magad. Ha már elvállaltad, hogy korrepetálsz, akkor ez a legkevesebb.

• Jó. - egyeztem bele. Pedig nem volt kedvem bájcsevegni két idegennel! - De csak azzal a feltétellel, ha nem nyaggatsz tovább.

• Mi az, hogy nyaggatlak? – fortyant fel Célia. - Én csak barátkozni próbálok veled. Baj?

• Nem vagyok barátkozós típus, - igyekeztem tisztázni vele a helyzetet - szóval kár pocsékolnod rám az energiád.

• Nem pocséklom. Láttam, hogy te is mindig egyedül vagy és azt hittem, hogy másabb, vagy mint a többi lány az osztályban. De te is csak elutasítsz, mert más vagyok.

• Ez nem arról szól, hogy, mi van rajtad. – kezdtem felhúzni magamat. – És nem arról szól, hogy nem tudom elfogadni, hogy milyen vagy. Én csak nem akarok barátkozni.

• De ez nem magyarázat. Tudod mit. Most teljesen őszinte leszek veled és elmesélek valamit. Utána, ha még mindig nem akarsz barátkozni és velünk haza menni, semmi baj. Viszont nem igénylem a szánalmad, ha meghallod a történetem… - mély elhatározás csillogót a szemében, de nem kezdett egyből bele a történetbe. Így inkább bólintottam neki, biztatván, hogy érdekel a története. Nagyot nyelt ekkor és belekezdett. - Ezelőtt egy évvel még Ave Riversben éltünk a családommal. A bátyám már akkor is itt tanult, és mi terveztük, hogy utána költözünk, de nekem volt egy barátom és miattam még húztuk a költözést. Tony… - egy pillanatra elcsuklott a hangja, - Tony, a barátom, a matek és geometria külön tanáromként került közel hozzám. A bátyám, Gabriel barátja volt, és mint a Gabe, tanárnak készült. Ő otthon járt egyetemre, így amikor nem értettem valamit, nem kellet a távol élő bátyámat zaklatni, hanem hívhattam Őt. Aztán egymásba szerettünk. Minden olyan tökéletes volt vele. Július 13-án ünnepeltük a fél éves évfordulónkat, ami mellesleg a születésnapom volt, amikor elhívta pár csoport társa az egyetemről, egy egyetemi focimeccsre. Én szerettem volna, hogy nálunk maradjon, de a csoporttársai ugratták, hogy mindig a szoknyám szélén ül, amióta együtt vagyunk. Úgyhogy erőt vettem magamon és azt mondtam, hogy mennyen el, mert ha kihagyja később talán bánni fogja. Kocsival mentek és ő vezetett. Hazafele megálltak ünnepelni, mert az ők csapatuk nyert. Felhajtottak a többiek jó pár pohárral, de Tony nem. Ő már rég nem ivott, azóta hogy meglett a jogsija. Aztán elindultak a kocsmából. A mellette ülő srác meg akarta viccelni és ezért az egyik kereszteződésnél, miközben álltak a piros alatt, rátaposott a gázra. Ám nem vette észre, hogy egy kamion készült átmenni előttük. Tony és a srác meghalt. A hátul ülő 3 srác túlélte. – Célia megtörölte a szemét, és megköszörülte a torkát. - Nekik szerencséjük volt. Azóta viszont nem barátkoztam senkivel. A régi barátok szerint begolyóztam, hogy 17 évesen eltemettem magam, de idő kellet hozzá, hogy talpra álljak. Aztán elköltöztünk ide és én új életet akartam kezdeni. Mond Kathe segítenél? Nem akarok betörni az életedbe, csak néha beszélgetni egy kicsit.

• Sajnálom Célia ami veled történt. Tudom, hogy buta vagyok, hogy elzárkóztam előled, de annyian bántottak meg itt a suliban már, hogy nem akartam magam megint kitenni annak. De az őszinteséged nagyon tetszik. Azt hiszem, megpróbálkozhatnánk valami barátság félével.

Rámosolyogtam, majd kinyújtottam a kezem. Ez olyan felnőttes szokás volt és most jónak tűnt használni. Céli visszamosolygott és megfogta a kezem. Talán nem lesz olyan nehéz még egy baráttal.

• Nos, akkor, - törölte meg a szemét, - ha nem bánod menjünk. De talán kezdek gyógyulni, mert az óta hogy elment ő, nem tudtam sírni. Most már ez is sikerül. Biztos itt van már Gabe és nem akarom megvárakoztatni. Ígérd meg, hogy nem mondod meg neki, hogy sírtam. Sajnos ma már egyszer kifakadtam előtte is.

• Jó megígérem. Viszont most szólok előre, hogy ha erőltetik a társalgást velem, akkor néha sikerül lefagynom és nem bírok megszólalni.

Célia felnevetett. Rám mosolygott és megérintette egy pillanatra a kezem. Máskor zavart volna egy ilyen gesztus, de valahogy Céliának sikerült feloldania a görcseimet.

• Nyugodj meg Kathe! Gabe mellet könnyen lehet nagyokat hallgatni. Ő aztán tud beszélni. Többet, mint mi ketten együtt. Ezért is szeretem őt nagyon. Bármilyen rossz kedvem van, képes felvidítani. Csak azt ne említsd meg neki, hogy borzalmas énekhangja van. Képes hosszú órákat végig énekelni, ha meg mered mondani a véleményed a hangjáról. És az rosszabb, mint a pokol!

Nagyot nevetettem ezen. Egy pokoli hangú srác fog hazavinni. Ha ezt anyám hallaná… Miközben beszélgettünk lassan kiértünk. A parkolóban már csak egy fehér kocsi állt. Jöttünkre kinyílt az ajtaja és kiszállt belőle egy férfi.

Amint megláttam az arcomra fagyott a nevetés. Annyira gyönyörű volt az arca. Közel két méter lehetett és olyan kisugárzást éreztem felőle, hogy megremegett a térdem. Úgy éreztem mintha eddig a víz alatt lettem volna, és hogy őt megláttam, jutottam fel végre a felszínre egy korty levegőért! Üresnek éreztem magam és mégis tele volt a fej új történekkel és ötletekkel Némán néztük egymást Vele, talán csak pillanatokig, vagy percekig, akár órákig is, mire felfogtam ismét, hogy Célia mellettem áll.

• Minden rendben Kathe? Mi történt?

• Én.. – nyeltem gyors egy nagyot és elfordultam a sráctól, - azt hiszem, én mégis sétálni fogok. Sajnálom Célia, de majd máskor bepótoljuk. Sietnem kell. Szia!

5.

Gabriel

„A világ legjobb fiú barátjának, az én Gabriel-emnek! Mert, KELL NYUSZY!!!”

Micsoda jó csaj!

Fél perccel ezelőtt még unatkoztam a kocsiban, de megláttam Húgit és kiszálltam. A mellette sétáló csajon egyből megakadt a szemem. Más srácok fitymálva néztek volna végig rajta, de nekem teljes lénye egyből megtetszet. Formás leányzó volt, ellentéte az én csontkollekció Liámnak. Vörös inget és fehér póló volt rajta. Nem nagy kivágással, de az alatta lévő mellek szinte követelték a figyelmet. Olyan formája volt, ami árulkodott róla, hogy nem tartalmaz fél centi tömést sem. És én mindennél jobban szerettem az olyat. Fekete farmer simult rá. Biztos voltam benne, ha hátat fordítana egy kívánatosan telt hátsót láthatnék. És ekkor még nem szóltam a gyönyörű arcáról. Nem a mai megszokott kifent-kikent lány volt. Természetes és üde arcán a nevetéstől csillogó szeme úgy vonzotta a szememet, mint kisrácot a hullámzó tenger. Nyugalom. Azt hiszem ez volt, amit éreztem, amikor rám nézett. Fogalmam se volt, ki Ő, miért néz rám így. Nevetett valamin, amit Célia mondott neki, ám amikor rám nézet elhalt a nevetése. Döbbenten bámult Rám. Rá mosolyogtam, majd tovább csodáltam az arcát. Ekkor elszakította magát a tekintetemtől. Pár szót mondott Lia beszédére és elsietett. Utána néztem. Gyönyörű barna, hosszú haja volt. Elismerően füttyentettem, amikor beigazolódott sejtésem, és egy kerek, igéző fenék riszálását figyelhettem. Nyál csorgatva álltam és néztem, ahogy eltűnik az utcasarkon. Sajnos nem nézett hátra. Lia közben odaért a kocsimhoz, ami mellet állva vártam rá.

• Tudtam, hogy ronda vagy. – köszönés nélkül rontott nekem, mintha miattam dőlt volna össze a világ. - De ennyire? Kathe szinte elmenekült. Pedig már rábeszéltem, hogy hazavisszük.

• Köszönöm a dicséretet. Nem tehetek róla, hogy a Húgom új barátnője nem tudja díjazni az én elbűvölő mosolyom. – próbáltam a lazát adni, de közben majd’ felnevettem, hogy máris tudtam a nevét. Kathe! - Amúgy is, elég hazafuvarozni egy kislányt a kocsimon.

• Kislány? - vonta össze a szemöldökét Lius. Valamiért nem díjazta, ha kicsinek tituláltuk jó pár éve már. – Amióta betöltötted a 20-at egyre fentebb hordod az orrod. Nehogy egyszer megbotolj valamibe. Vagy éppen valakiben.

• Talán tőled kellene féltenem a testi épségemet? Nyugi Hugi. Majd ha érzem, hogy túl nagy az arcom szólok neked. Akkor majd faraghatsz belőle. Addig is nem indulnánk el haza? Éhes vagyok!

• Mehetünk.

Beültünk a kocsiba. Célia kényelmesen elhelyezkedett, majd bekapcsolta a lejátszót. Ismét felhangzottak kedvenc nótáink, de Lia lehalkította és felém fordult.

• Gabe! Mond nem baj, ha kerestem magamnak egy másik korrepetáló tanárt? – nagy szemekkel nézett rám, úgy szuggerálva, hogy ne haragudjak meg rá. Azért is!

• Szóval ennyit arról, hogy én segítek neked? Szerinted, hogy esik ez most nekem? – próbáltam dühös lenni és felháborodott, de elég nehéz volt a megszokott vigyoromat letörölni. – Mi lesz velem? – adtam elő mély átéléssel a drámát. Egész beleéltem magam a helyzetbe.

• Nem is kellet volna tanárnak jelentkeznem, ha a testvérem sincs megelégedve velem.

• Gabe! – szólt Rám Lia, miközben próbálta vissza fojtani nevetését - Azt hiszem ez most nem jött át… Nem érted el a kellő hatásokat. De azért… még sütök neked piskóta tekercset… ha szeretnéd. – mondat végét már csak találgatni tudtam, mert Liából kitört a nevetés.

• Nah, hát én is így gondoltam! – majd végre felnevettem én is. Ekkor kezdődött el a kedvenc számom a Cd-ről, így felhangosítottam a masinát és elkezdtünk énekelni. Kényelmesen hazakocsikáztunk, kivételesen semmi plusz körrel. Beálltam a kocsival a lejárónkra, majd kikapcsoltam a lejátszót. Egyre hangosabban korgót a gyomrom.

• Nincs kedved máris sütni? – igyekeztem szépen nézni rá, de egy különösen hangos korgás is párosult hozzá. Lia ismét felnevetett.

• Ha anyáék nem foglalták el a konyhát szívesen.

Kiszálltunk hát a kocsiból, én bezártam az ajtót, Húgi meg kinyitotta az kert kaput. Kényelemesen zártam be mögöttünk majd indultam el a konyhai bejárat felé. Miközben sétáltam újra megcsodáltam otthonunkat. Apán nagyszerű építész volt és ez itthon is meglátszott. Három éve, amikor elhatároztam, hogy a fővárosba jövök tovább tanulni, akkor vásárolta meg a telket és kezdte el a tervezést. Tavaly tavasszal már be is lehetett költözni, de Célia és Tony szerelme miatt még halogatták a költözést. Akkor még csak én vettem birtokomba az új házat. Aztán megtörtént a baleset és nem merték a Húgom elhozni. Szegény nagyon összeroppant. Lassan magunkhoz tértünk, de a seb, amit Tony elvesztése okozott…. jézusom, de hülyén hangzik ez! Igen hiányzik, de tovább kell mennünk. Ezért kellet eljönnie a családomnak végleg Ave Rivers-ből. Mindannyian igyekszünk, lám Lia is szerzett egy új barátot. Néha kezdek öregedni, szentimentális frázisokat emlegetve. Meggyorsítottam lépteimet és utolértem Céliát a konyhában.

• Ahogy hallom még egyedül vagyunk Tesó. – fordult hozzám Húgi.

• Sebaj. Hamarabb lehetsz túl a sütin. Segíthetek?

• Az kellene még, akkor már a kikevert cukros- lisztes-tojást se tudnám a sütőbe helyezni. Inkább csak mesélj nekem. Milyen volt a suli?

• Milyen lehetne? Fárasztó és hosszadalmas. A haverok megint szerveznek valami bulit, de semmi kedvem hozzá. Mondtam is nekik, hogy ne számoljanak rám. És neked milyen napod volt?

• Egész jó. Fárasztó, de eredményes. – miközben beszélt serényen járt a keze, tojást tört, cukrot adagolt, majd mixelni kezdte a piskóta alapot. Gyomrom ismét kordúlt, de nem akartam más kaját keresni. A süti kellet és kész! – Katherine-t be tudtam fűzni, hogy segítsen nekem, ha elakadok valamiben és talán egyfajta barátságot is ki tudunk majd alakítani vele.

• Ezek szerint ismét élsz kicsi lány! Örülök neki! Akkor mégse kell kihagynom az évszázad buliját, hogy veled legyek!

• Sosem kértelek ilyenre! Nem is szeretem, ha mindig a nyakamon vagy. Amúgy is lesz valami bál a sulinkban. Nem volt egy olyan szünet, amikor ne erről szövegeltek volna a lány osztálytársaim. Kellene tervezni rá egy ruhát. Meg megfűzni Kathét, hogy menjünk el és botránkoztassuk meg a sok begyöpösödött emberkét… hajaj, kezdek előre tervezni. Előbb még el kell érnem, hogy tényleg barátok legyünk.

• Ugyan már! Ki az, aki neked ellent tud mondani? Az a csajszi, Kathe, előbb vagy utóbb bele fog találni a barátság nevű csapdába, ha azt te készíted elő. Ismerlek már Lia! – eközben elkészült a piskóta alap és bekerült a sütőbe. Liám mosogatóhoz lépett és eltüntette a mosatlant. Majd a hűtőt kinyitva előpakolt paprikát, paradicsomot, uborkát, kukoricát és feta sajtot. Becsukta az ajtót, majd kinyitotta ismét. Két pohár tejfölt vett ki és nekiállt a zöldségek megmosásához.

• Remélem, igazad van! – szólt miközben víz alá tartotta a paprikákat. Sorban megmosta mindet, kivétel a konzerv kukoricát, a fetát és a poharas tejfölöket. Amikor ez az eszembe jutott meg is osztottam vele.

• Ha már mindent megmosol, már igazán a kukoricát és a sajtot is megmosdathatnád.

• Nagyon vicces vagy Gabe! – felém fordult és az utolsó vizes uborkával a kezében, majd összecsapott. Nem vettem fel a non verbális kesztyűt.

• Ugyan már! Viccelődni se lehet veled, hogy meg ne torold. Ha azt mondom, hogy a tejföl piszkosnak látszik, mit fogsz mondani?

• Akkor csak rád nézek, és a szememmel mondom, el mit gondolok. – lesújtó pillantása csak egy másodpercig tartott majd rám vigyorgott. Elővett egy tálat, hogy legyen, mibe szeletelje a salátának valót. Kedvenc késéért nyúlt a fiókban. Miközben dolgozott halkan dúdolt. Kedvenc énekese, Emilie Autumn hörgős „Liar” számát, majd át tért a Drugzone „I hate humans” számára. Mosolyogva figyeltem ténykedését és dúdolására. Régebben is sokat hallgatta ezeket az elvont melódiákat, de Tony után csak ezek szóltak. Ma már könnyedebb dallamokat is lehetett hallani a szobájából. Ismételten megállapítottam, hogy kezd gyógyulni.

• Mi történt veled? – kérdezte tőlem.

• Nem sok. Nézlek és csodállak. Te vagy életem Házi Tündére! Kérlek, add nekem a kezed! Nah, meg valami kést, hogy levághassam őket.

• Biztos! Inkább ülj csendben.

Szófogadon üldögéltem tovább. A saláta lassan kezdett alakot ölteni. Ínycsiklandó látványa eltántorított. Csak meg kellene kóstolni. Lia sosem használt előre megkutyult fűszereket vagy zacskós százéves ízesítőket. A konyhában számtalan fűszernövény volt cserépbe ültetve. Anya és ő meg számlálhatatlan órát töltöttek azzal, hogy beszerezték majd gondozták őket. Igaz anya nem sokat tudott itthon lenni. Az ország egyik legjobb sebészeként elég kevés ideje volt ránk mostanában. Bezzeg pár éve még. Édesmuter, miután megszült minket félbe hagyta az utolsó rezidensi évét és csak Lia általános iskolai ballagása után folytatta. Addig itthon ült és vigyázott ránk. Néha megkérdeztem, hogy nem bánja- e, hogy feláldozta magát értünk, de mindig megnyugtatott, hogy megérte számára a pihenés és büszke arra, hogy van két gyönyörű gyereke egy stabil házassága. Erre, szerinte, a hivatása mellet nem lett volna idő kialakítani. Most viszont már bátran dolgozhat, áldozva a munka oltárán és, ha végre szabadnapos még jobban tud örülni, hogy olyankor velünk lehet.

• Gabe! Merre jársz? – Lia ekkor már kiszedte a kész piskótát és kitette hűlni. A saláta is kész volt már. Épp gomba fejeket panírozott, amikor már nem bírta szó nélkül állni merengésemet.

• Épp csak anyára gondoltam. Vajon mikor fog hazajönni?

• Ha jól emlékszem este 6-kor fog végezni. Apa tán érte fog menni. Viszont neki már itthon kellene lenni.

• Biztos van valami probléma a munkahelyén. Tudod, milyen munkája van. – Célia csak megcsóválta a fejét. Sosem szerette, hogy apánk nem lehet velünk sokat.

• Azért hagyjunk nekik kaját. – szép lassan megsütötte a gombát. Előpakolt két tányért majd elém rakta a salátát. Szedtem belőle egy jó adagot majd a frissen sült gombákból is vadásztam párat. Egészen emberes adag volt a tányéromon.

• Azt hiszem, Bátyó te sosem fogsz lefogyni.

• Sosem mondtam, hogy akarok.

• Csak mikor valamelyik szirén szépségű barátnőd megemlítette, hogy „Túl húsos vagy Mackókám!” vagy valami ilyesmit mondott.

• Hely az is régen volt. Mostanában nem sűrűn látok olyan csajt, akiért megérné a strapa. Talán ma is csak egyet láttam.

• Ne is mond, kitalálom. Nem lehetett nem észrevenni azt a nyáladzást, amit Kathé után csináltál. Meg akarod közelebbről ismerni?

• Sosem mondanék nemet egy ilyen szép hölgy megismerésére, de ne tervezz előre. Majd, ha egyszer elhozod hozzánk, akkor meglátjuk mit fog hozzám szólni.

• Jó.

Csendben falatoztunk egy darabig. Majd megcsörrent a telefonom. A hívó az egyik csoport társam volt.

• Szia Gabriel!

• Csá Mike! Mit szeretnél?

• Át tudnál jönni? Kellene egy kis segítség. Valami baja van a kocsimnak. Amikor beindítom remegni, kezd, és nem tudom, mi baja lehet.

• Oké, átugrom. Fél óra múlva ott leszek nálad.

• Rendben várlak. Szerbusz!

• Szia!

Mosolyogva fordultam Célia felé.

• Hát eddig tudtam veled lenni Céliám. Mennem kell. A kajámat meg pár szelet süteményt betennél a szobámba?

• Persze. Majd teszek. Menj, látom, fontos dolgod van. – mosolyogva sétáltam hozzá és öleltem meg. Ő belebujt a karomba és mit mindig jól megszorongatott. Csókot adtam a buksijára és elengedtem.

• Légy jó és ne zengjen, megint a ház tőled mire hazajövök.

• Csak amennyire szabadnak érzem. Mennél már? Zavarod a kajálásom.

• Megyek már. Szia, Tesó!

Felmarkoltam a kulcsot az asztalról és máris kint voltam a kertben. Imádtam szerelni, pont annyira, mint tanítani és alig vártam, hogy megint hódolhassak szenvedélyemnek. Somolyogva szálltam be a kocsiba és indultam. Szélnél sebesebben. Szerelni.

Előszó

Leszegett fejjel álltam Erisz istennő előtt. Tudtam, hogy ez volt az utolsó húzásom az istenek ellen. Mindig bíztam abban, hogy Apollón kedvenceként megtehetem, hogy befolyásolom a felsőbb hatalmak harcát. Ügyeskedésem persze nem vezetett semmire. Erisz nem a megbocsátó istenek közé tartozik. Most saját bőrömön kellet tapasztalnom azt amitől másokat féltettem.

-          Tudod mit tettél majdnem te szerencsétlen?- sose láttam még Eriszt ilyen dühösnek egy Kárhozott ítéletekor se. -  Egy olyan Kárhozottól fosztottál meg, majdnem akit a legjobban meg akarok büntetni. Ne hidd, hogy hallgatok másokra. Te is megkapod a magadét Ambrósia!

-          Istennő én csak egy egyszerű jós vagyok a nagy Apollón engedélyével és csak azt láthatom, meg amit ő megenged…

-          Ne oktass te lány mert a végén az alvilágba vetlek az arcátlanságodért!

-          Bocsáss meg Istennő!

Próbáltam belenézni a jövőbe. Amióta Erisz meglátta a szándékom, hogy Árész fiát figyelmeztetni akarom blokkolta a belső szemem. Most is csak gúnyosan nézte erőlködésem.

-          Mivel olyan nagyra tartod tudásod, hát halld meg szavam: Megmarad a jövő látás képességed. De ne örülj nagyon. Csak azt fogod látni, hogy kivel fog megtörténni a Lelketlenné válás. Vagy megakadályozod, vagy hatalmas kínokat kell kiállnod. Az átkod addig nem fog megszűnni, míg rá nem találsz a párodra, akit az istenek rendeltek a számodra. Kárhozott leszel jó sokáig Ambrózia, ezt én ígérem!

Erisz nevetett. Én pedig elindultam, hogy megtaláljam az első védencem…

3.

„Carrie-nek, hálából, hogy annyit segített nekem. A világ legjobb tervezője vagy!!!!!!.”

Ismét egy új nap az új börtönömben. Nem sok lelkesedéssel lapátoltam be a reggelimet. Valahogyan nem tetszet a légkör az osztályban, a folytonos pusmogás a lányok részéről. Vagy a fiúk néma, undorodó tekintete. Én persze örültem neki, hogy nem vagyok az esetük, és nem akarnak megkörnyékezni.

Egyetlen ember volt, aki felkeltette az érdeklődésem, Bruce kisasszony. Az a csendes lány szimpatikusan reagálta le a megjelenésemet. Nem akart egyből ismerkedni, nem kérdezet semmit rólam. Egyszerűen csak elhívott a könyvtárba tanulni, és kölcsönadta a füzeteit. Aztán búcsúzás képen, üdvözölt engem az osztályában. És hazament. Majd én is.

A délutánom ráment egy nagy adag sportszelet elkészítésére Gabrielnek. Majd az estém másolással és tanulással töltöttem. A geometria nem volt az erősségem és nagyon le voltam maradva az új osztályomhoz képest. Még szerencse, hogy van egy cuki bátyám, aki mindig is reálos beállítottsággal rendelkezett. Sose kellet külön tanárhoz járnom. Csak Gabe-re kellet szépen néznem egy frissen sült tepsi, akármilyen süti fölött (a süti volt a gyengéje) és máris kaptam segítséget. Eleinte anyát kértem meg, hogy valami finomat süssön neki. Aztán inkább én fogtam neki, mert szerettem meglepni a családomat. Ma már én vagyok a család süti gyárosa.

Késő esti tanulás eredménye lett, hogy behoztam minden lemaradásom. Gabe pedig degeszre ette magát Sport szeletből. Megígértem neki, hogy amint problémáim lesznek ismét hozzá fordult.

- Egy újabb adag sütemény szállítmánnyal! – volt bátyám egyetlen kikötése. Én pedig nem ellenkeztem.

A késői fekvés is nagyban hozzájárult reggeli mogorvaságomhoz. Hiába kezdtem a reggelemet egy pohár tejjel és két kiflivel, teli hassal sem lett jobb kedvem. Halkan füstölögtem a költözés miatt, mint minden reggel, amióta eljöttünk otthonról. Bármennyire is szép helyre költöztünk nem éreztem magam boldognak. Elvették tőlem az egyetlen helyet ahol még boldog lehettem volna Nélküle. Megértettem a szüleim indokát, miszerint nem akarták, hogy tovább búslakodjak. Édesapám új munkája is idekötötte a családunkat. Persze az is sokat számított, hogy Gabe már 2 éve ide járt főiskolára. Újra együtt élni jónak tűnt. De semmit nem változtatott meg, hogy Ave Rivers volt az otthonom és az is marad.

- Hé, beleér az orrod a csuprodba Hugi!

- Neked is jó reggelt Kistestvérem! – Gabe mint mindig frissen érkezett a konyhába. Tudtam jól, hogy ennyi volt mára az én morcosságom. Garantált heccelést vártam Tőle, ami még sosem maradt el.

- Mit búslakodsz már megint? – laza mozdulattal nyúlta le Tőlem a kiflim végét és itta ki a csupromat. Az én szeretett házi malacom.

- Olyan szép reggelünk van Húgi. – kinyitotta a hűtőt és kipakolta felét, majd nekiállt szendvicset gyártani. - Kora reggel óta megy a csicsergés a tetőn. Nem értem, hogy nem tud feldobni.

- Túl keveset aludtam én ahhoz, hogy néhány madár felvidítson. – elkaptam előle az első vajas kenyeret és rágcsálni kezdtem. - Amúgy is, szólaltam meg az első falat után. - Egész éjjel a geometria tanár elől menekültem álmomban. Baljós előjel! Főleg, hogy az első órám vele lesz.

- A lelkiismereted Liám. – vigyorgott a képembe Gabe, - tudod jól, hogy úgyse fog neked semmit tanítani. Majd a te zseni testvéred megígéri, hogy segít. Jó lesz úgy?

- Hogy minden délután veled lógjak? Cöh… – mint aki felháborodott, fordultam el Tőle. Isteni vele játszani. - És a barátaid mit fognak szólni hozzá?

- Kit érdekel, amikor alkalmam lesz napokon keresztül az idegeiden ugrálni. – az elkészített vajas- szalámis-sajtos szendvicseket kétfelé pakolta és megkaptam tőle a mai szendvics adagomat. - És még sütit is kapok, - fejezte be az eszmefuttatást, a hűtőbe pakolás közben, - Hm, csábítóbb, mint a haverokkal lenni!

- Tudtam én, hogy nem szabad nekünk utánad jönni. A végén még kikészítesz. – Leszálltam a székemről és elindultam készülődni. Sajnos máris késében voltam. Inkább beszélgettem volna még Gabe-bel.

- Nyugi Hugi! Ez már csak rosszabb lesz! Ígérem!

Mosolyogtam egyet.

- Szeretlek Gabriel, de ha tovább fokozod, az élményt még elkések az első órámról.

- Én is szeretlek Lia. És mit szólnál hozzá, ha a te aranyos testvéred elvinne az iskolába?

- Hálám elkezdene üldözni. Nos, csak annyi történne. Remélem nem baj? – hatalmas szemekkel néztem fel rá. Tudtam jól, mivel lehet levenni a lábáról. – Esetleg… haza is hozhatnál délután, ha nem baj. Túl hosszú volt tegnap a buszozás.

- Mit kapok érte cserébe?

- Háát, ha nagyon szeretnéd, sütök neked piskóta tekercset.

- Oké-oké. Én benne vagyok. Akkor tessék összeszedni magad és induljunk.

- Máris!

Mosolyogva szaladtam fel, hogy felöltözzem. Elgondolkodva álltam meg a gardróbom mellet. Vajon ma mivel kellene a nyerspolgárokat kiborítani. Egy egyszerű fehér póló mellet döntöttem „ Drugzone” felirattal. Az egyik kedvenc zenekaros pólóm volt. Tuti, hogy drogosnak fognak nézni a felirat miatt. Hozzá felvettem egy fekete nadrágot, amit sok lánc díszített. Fekete-fehér kockás inget vettem még magamra, a fejemre nyomtam a sapkámat, amire cica füleket varrtam, majd deszkás fekete-vörös cipőmbe bújtam. Belenézve a tükrömbe csak bólintottam egyet. Nem olyan meglepő ruha és mégis hatással leszek rájuk. Magamhoz vettem az iskolatáskám és elindultam. Miközben lefele sétáltam újra Katherine jutott az eszembe. Kellene egy barát, akivel lehetne beszélgetni meg tanulni. Nem járja, hogy kihasználom Gabe-et. Azt hiszem, meg fogom tudni fűzni. Igazából már egy ideje otthon, Ave Rivers-ben sem beszéltem senkivel. Tony halála után senki se érdekelt. Eddig bírtam a kiborulásomat elodázni… ennyi erőm volt. Végre feladtam a küzdelmet és nekizuhantam a falnak.

Tony. Én szerelmem!

Lecsukott szemekkel vettem levegőt. Erőtlenül csúsztam le a fal mellet. Csak rázott a zokogás, de könnyem nem fojt. Már fél éve nem tudok sírni igazán. Azóta, hogy elment.

Hát sosem lesz jobb? Sosem fogok felállni? Átöleltem magam, de az sem segített. Nem megy nekem ez az újrakezdés! Sose fogok mást szeretni! Ez tény! Azóta tudtam, hogy megláttam a koporsóját. De a bűntudat nem hagy békén. Úgy ég a szívem helye, és oly nehéz levegőt venni. Miért engedtem el akkor este…

- Húgi jól vagy? – Gabe állt előttem, de csak amikor szólt vettem észre. Felnéztem rá és grimaszoltam egyet. Gabe felhúzott magához és megölelt. Magamhoz szorítottam és beszívtam az illatát. Otthon és biztonság illata megnyugtatott. – Nyugodj meg Kicsikém!! – súgta halkan. Zsongó fejjel próbáltam megjegyezni az érzést, amit az ölelése keltett. Küzdenem kell! Érte, anyuék miatt, és Tony miatt! Adj erőt Szerelmem! Felsóhajtottam és erőt vetem magamon.

- Sajnálom Tesó! Azt hiszem, még nem vagyok túl rajta. – eltoltam magamtól és ismét grimaszt vágtam, - De az élet olyan gyors… - fújtam egyet, - Szóval vigyél el a suliba. Utol kell érnem magam.

- Oké Liám!

Elindultuk kifele. Bezártam az ajtót míg Gabe kiállt a kocsival. Mire kiértem a feljáróhoz már kint állt a verdával. Nem egy drága valami volt, de Bátyám féltő gondoskodással szerelte, amikor csak ideje volt rá. Behuppantam az anyós ülésre és becsatoltam magam. Gabe a CD-k között kutakodott. Majd megtalálta keresetett és behelyezte a lejátszóba. Nem volt meglepő, amikor a kedvenc együttese szólalt meg a hangszórókban, a Volbeat. Én is nagyon szerettem őket, de csak vele hallgattam. Hatalmasakat kocsikáztunk mindig miközben ez a zene szólt. Most is lendületes kezdéssel száguldottunk el otthonunk elől. Vezetés közben énekeltünk együtt az énekessel. Éles kanyarok közben ráztuk a fejünket. Miközben énekelt Gabe, ugrált és vigyorgott. Néha elengedte a kormányt, és mint ha gyertya lenne a kezében, integetett. Hangosan nevettem erre a látványra. Főleg amikor szemben jöttek velünk és azt nézték, hogy senki se fogja nálunk a kormányt. Még akkor is énekeltünk, amikor beértünk az iskola elé. Jó sokan megbámultak minket, de kit érdekel. Mosolyogtam és lehangosítottam a zenét.

- Szia Tesó! Kösz, hogy elhoztál!

- Szívesen! Délután jöjjek érted?

- Persze! Hozzad a CD-t is!

- Nem feledem el.

Mosolyogva pusziltam meg az arcát, majd kiugrottam a kocsiból. Gabe integetett, majd elindult. Alig ment pár métert a zene visszahangosodott. Sosem változik meg, csóváltam meg a fejem. Vidoran indultam el az órámra.

Íme a művem!

1.

„Spiritnek, köszönetképpen, hogy előcsalogatta írásaival az álmaim.”

Már régen nem akartam több lenni másoknál. Sőt még arra sem vágytam, hogy a tömegbe besüppedjek. Kívülálló voltam a suliban, az anyám vallásos barátai között, az edzéseken. De nem az internet világában. Barátaim voltak, nem is kevés ember. Az ország minden részéről kaptam leveleket, írtak a blogomra. Megvolt az én saját életem és világom. Ide érkezett meg egy keddi napon Ő.

Csendben voltunk, mint minden rendes osztály. Jegyzeteltünk a kivetített anyagból. Az első világháború kitörésének okait tanultuk, amikor az osztályfőnök bekopogott hozzánk. Anna néni, egy lányt kísért be. Ahogy felnéztünk, mindenki megfagyott. Anna nénire pillantottam. Az arcára volt írva, hogy nem díjazta az új lány öltözködését.

-Álljatok fel! – dördült el Anna néni hangja, mi pedig engedelmeskedtünk, - Bemutatom nektek az új osztálytársatokat, Célia White-ot. Mától hozzátok fog járni. Most költöztek ide Ave Rivers-ből a szüleivel. Segítsetek neki beilleszkedni.

Hallottam, hogy mögöttem Paige és Vikie összesúgnak. A pletykázás máris elindult Céliáról. Igaz tényleg feltűnő volt a fekete szatén ingében, fekete csipke felsőjében és csatokkal díszített nadrágjában, ami szerintem bőr lehetett. A haja fekete volt, benne rózsaszín csíkok. Gyönyörű! Legalább is nekem tetszet. Ekkor Ő megszólalt.

- Tanárnő, köszönöm, hogy elkísért, de mintha zajt hallanék kintről. Nagyon hangos a magára maradt osztálya.

Ismét lefagyott a levegő. Soha senki, nem mert ilyen hangot megütni Anna nénivel szemben. Ő volt az iskola mindenhatója, pedig csak a felesége volt az igazgatónak. Még a férje is engedelmeskedett neki. Sok tanárunktól kellet elbúcsúznunk, mert Anna néni nem kedvelte meg. Merész lány, ez a Célia, az biztos. Anna néni rákvörösen fordult oda a kollegájához, Mr. Pattinson-hoz.

- Ültesse le valahova ezt a lányt. Én meg megyek és rendet teszek odakint.

- Örömmel Anna.

Anna néni már ott se volt. Bevágta az ajtót, majd szinte azonnal felcsattant kint a folyosón. A beszüremlő hangokból hallva a 9./F. szórakozott megint. Az egyik fiút fejjel beleállították a folyosói nagy kukába. Remek! Ismét lesz miről beszélni hetekig. Céliára néztem. Ő eközben kiszúrta, hogy az utolsó szabad hely mellettem van. Eddig mindig szerencsém volt és senki nem akart padtársam lenni. Hát ennyit a szerencsémről.

- Miss White! Kérem, akkor üljön le Bruce kisasszony mellé. – mutatott mellém Mr. Pattinson, - Önök, pedig folytassák a jegyzetelést. Az órából 5 perc van még, igyekezzenek.

Rosszkedvűen fordultam vissza a füzetemhez. Érezhető feszültség volt az osztályban. Minden szem, az új lányon volt. Ő nyugodtan vette elő füzetét és tolltartóját. Kihajtotta egy új oldalt és írni kezdett. Miért is irritál, hogy mellettem is ülnek mostantól? Úgy éreztem magamat, mint a filmekben a főhős. Változások kerülgettek és én féltem tőlük. Persze ezeket a változásokat nem az új lány hozta, mégis a jelenlététől ismét éreztem hatásukat. Nevetséges vagy Bogaram! – koholtam magamat. Ekkor oldalba bökött Célia. Az eddig írt pár sort tolta elém.

Szia, Bruce kisasszony!

Elkérhetném a füzetedet holnapig? Mi még nem tartottunk ennél az anyagnál.

Belenézhetnék a többi jegyzetedbe is?

Órarendet tudnál mutatni?

Előre is, köszi! =)

Célia

Odaadtam neki a füzetem, majd a tolltartómból elővettem az órarendem. Célia hálásan mosolygott. Ekkor végre kicsengettek. Mindenki nyújtózkodva felállt. Kisétáltunk a teremből. Célia követett.

- Mond Bruce kisasszony, mi a keresztneved?

- Katherine vagyok. Órák után be kell ülnöm a könyvtárba, ha akarod, ott megnézheted a füzeteimet.

- Köszönöm Katherine.

Rámosolyogtam, majd elindultam sétálni. Jó eset végre mozogni. A dupla történelem alatt teljesen elzsibbadtam. Gyönyörű volt kint az ég. Felhős, de sok helyen felszakadozott. Kék és szürke váltakozott odafent. Mosolyogva gondoltam az elmúlt éjszakákra. Hatalmas viharok voltak. És én imádom a viharokat.

Kisétáltam az udvarra. Szerettem figyelni a körülöttem lévő emberek viselkedését. Ahogyan a lányok összehajolva beszélgettek a padokon. A fiúk menő számítógépes játékokról beszéltek, vagy a hétvégi bulikat szervezték. Figyeltem őket és próbáltam minden érdekes reakciót eltárolni magamban. Sosem lehet tudni, hogy mikor tudom feldolgozni azokat. Igyekeztem a furcsa érzéséket elkergetni, amiket az új lány megérkezése hozott ki belőlem. Azt hiszem, ezt el kell majd mesélnem Crystal-nak. Az órámra pillantottam. Ideje visszasétálni a többiekhez.

Fogalmam sem volt később, hogy hogyan esett ki az óra. Már csak azt vettem észre, hogy kicsengő van és a többiek pakolni kezdenek. Előttem hevert a Vegyes fűzetem és tele volt írva 4 oldal. Egy új történet kavargott bennem napok óta, és íme, kezdet alakot felvenni. Csak épp az irodalom óra rovására történt. Szégyenlősen pillantottam fel pakolás közben a kedvenc tanáromra, de Ő csak mosolygott. Ismert már annyira, hogy minden elmaradt leckét hibátlanul be tudtam pótolni. Céliát kerestem, amikor kiözönlöttünk a folyosókra. Az ajtó mellet meg is találtam Őt.

- Nos, akkor – álltam meg előtte – van időd beülni velem a könyvtárba?

- Igen, természetesen. Köszönöm, hogy segítesz.

- Szívesen.

Szó nélkül fordultam meg és indultam el. Célia mellettem sétált. Feszülten vártam, hogy mikor kezd el cseverészni. De nem ez történt.

A könyvtárba leültünk egy asztal mellé. Sorra kipakoltam a füzeteimet neki. Majd pirulva néztem rá.

- Elkérhetném az irodalom füzeted?

- Persze. – Lehajolt a táskájához és előtúrta a jegyzetet. Némán nyúltam érte. Ő csak mosolygott, majd belevetette magát az anyagok átnézésébe. Vajon miért nem kérdezz semmit? Furcsa lány lehet. Önkéntelenül is elmosolyogtam magam. Én sem vagyok különb.

Csendben dolgoztunk, amíg Adams kisasszony, a könyvtárosnő szólt, hogy be akar zárni. Célia felém fordult.

- A geometria és a történelem füzeted elvihetném haza? Holnapra bemásolnám.

- Természetesen. Majd ideadod őket valamelyik órán.

Szótlanul pakoltunk össze és indultunk ki a suliból. Útközben elővettem az MP3-am. A fülhallgatókat a fülembe raktam, de nem indítottam el. A kapuban Célia felé fordultam.

- Üdv a suliban. Szia!

- Kösz! Szia!

Mosolyogtunk, majd elindultam hazafele.

2.

Alig vártam, hogy hazaérjek. Ez nálam elég nagy szó volt. Főleg, hogy nem szerettem az „otthonomat”. Nem volt egy lepratelep, de anyám barátai közül mindig voltak páran nálunk. Sosem voltunk kettesbe anyámmal, apám halála óta. Egész napokat voltak képesek átbeszélgetni Jézusról, a feltámadásról, a Sátánról, és persze 2012-ről. Nem volt problémám a vallással. Mindenki higgyen abban, amit magához érez közel, de ne akarjon erőszakosan megtéríteni senkit. Nálunk egy ilyen „gyülin” mindenki próbálta fitogtatni tudását. Eközben alkoholt fogyasztottak és dohányoztak. Az egész nappali és konyha bűzlött tőlük és nem lehetett megszabadulni a szagtól. De anyám miattuk állt talpra és ezért hálás voltam. Nagyon megviselte apa halála. Sajnos sosem lesz már a régi.

Főzőt rájuk és intézte a gyülekezetük hivatalos papírjait. Jogi képviselőjük volt azt hiszem. Ezért kapott egy bizonyos összeget havonta. Nem sokat, de ha sok rendezvényt szervezett meg a számukra, plusz pénzt is kapott. Sietségem oka, persze nem az volt, hogy órákig hallgassam őket. Csak Crystal miatt siettem. Ő volt a legjobb barátnőm. Vagyis valami hasonló. Mert mi még sosem találkoztunk. Amikor a blogomba először írtam, akkor ismerkedtünk meg. A legelső olvasom volt. Eleinte csak üzeneteket írogattunk egymásnak, majd amikor kikönyörögtem az internetet itthonra onnantól kezdve napi kapcsolatban voltunk. Ő is hasonló hozzám. Nem sokat érintkezik a körülötte lévő fiatalokkal, mert azok nem értik meg, vagy nem foglalkoznak vele. Crystal-nak nevelő szülei vannak és ezért közösítették ki. Sosem értettem meg, hogy ez miért lenne baj, de Crystal a felső tízezer tagjai között él és az a réteg sosem változik meg. Amikor először mesélt róluk azt hittem, hogy ez csak egy mese, de ma már tudom, hogy igaz. És a legjobb barátnőjének csak hisz az ember.

Miközben újra végig pörgettem az elmúlt 2 évet a fejemben, hazaérkeztem. A nappaliban a szokásos emberek üldögéltek. Köszöntem nekik majd a szobámba mentem. A szobámba érve, lepakoltam a táskám és beindítottam a gépem. Mosolyogva törölgettem meg a billentyűzetem, míg a rendszer töltődött. Jó sokat kellet dolgoznom tavaly nyáron, hogy ez a gép meg legyen, de egy percet sem bánok. Bezártságom kulcsa, így hívom én a gépet, ha éppen jó napja van, és nem lassul be, mint egy kifejlett csiga. Ha néha mégis megtörtént, akkor csak Bunkó masinaként emlegettem. Nem voltam nagyon számítógép függő, de az írás miatt sokat ültem a gépem előtt. Anyám néha megemlítette, hogy Istenhez is ilyen buzgalommal kellene fordulnom és meg találnám a lelki békém. Olyankor szívesen megemlíteném neki, hogy nem minden ember egyforma és az én békémet a gépezés közben, pontosabban az írás közben találtam meg. Anyám szerint káros dolog az álmodozásom és inkább olvassak sokat, de ő nem tudja, hogy engem az írás és Crystal-ék rángattak ki a gyászból. Talán egy nap, amikor már nem fogok tőle függni, elmesélem neki az érzéseimet. Talán meg is fogja érteni. Vagy sosem.

Lassan felenged végre az internet a beszélgetős oldalunkra. „Atrix has online.” Szeretem ezt a mondatot. Végignézve a fent lévő embereket, egyből kiszúrtam barátnőmet. Gyors rá is írtam.

- Szia Crys! Ráérsz?

- Halihó Atrix! Persze. Mi újság?

Elgondolkodva bámultam a monitort. Hogy lehetne neki elmondani, hogy zavar az új lány, de igazából a könyvem kiadása az igazi stressz forrásom. Hm, hát lehet, hogy így, mint most magamnak.

- Izgulok Crys, a könyv miatt. Nagyon félek, hogy elutasítanak és mégse lesz ebből semmi. Nekem ez az életem. – Vajon Crys meg tud nyugtatni? Szegényt hetente gyilkolom az önbizalom hiányommal.

- Nyugodj meg! – jött a válasz, - Tudod jól, hogy mindenre képesek vagyunk, csak hogy végre kiadják. Már beszéltük a többiekkel, hogy ha visszadobják, petíciót írunk. Legalább 1000-1500 embert tudunk mozgósítani. Azért az már szép tábor nem?

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyien szeretitek az írásaimat…

- Butus!!! – korholt Crys, - Tudod jól, hogy kiállunk érted, ahogy te is értünk. Annyi mindent kértek már a többiek tőled, különböző hirdetések a blogon, a nettes korrepetálások. Sőt, a múltkori esszéírásod, amit az Apple<3 kért, hogy meglepje a barátnőjét a 18. szülinapján. És nem fogadtál el semmit érte…

- Amúgy is gondolkodtam már egy olyan témájú novellán. – miközben írtam a válasz, kuncogtam. Imádtam megírni azt az apróságot. - Tudod, hogy imádom kicsúfolni a mai reklámokat.

- Nem is ez a lényeg. Csak, hogy olyan önzetlenül foglalkozol velünk. És természetes, hogy mi ezt meg akarjuk hálálni.

Mosolyogtam végre. Jaj, te lány! Ha tudnád milyen jó, hogy vagy nekem! Még jó, hogy tudta is!

- Megnyugodtál már Trixi? – szeretettem, ha Trixinek hív. Csak neki volt megengedve ez, mint nekem a Crys becenév használata.

- Nyugi, már lenyugodtam, - írtam neki vissza – csak ma új osztálytársam lett és kicsit megzavart.

- Miért is?

- A töri tanárom mellém ültette, vagyis év végéig mellettem kell ülnie. Elég furcsa csaj. Feketébe jár. Tudod olyan rocker csajszi mint Giny. Már az első nap megbotránkoztatott mindenkit. – elgondolkoztam mit is írjak még, - Nekem tetszet a ruhája. Elkérte a jegyzeteimet és eljött velem a könyvtárba tanulni. Viszont alig szólt hozzám Fura volt, hogy alkalmazkodott, hozzám és nem jártatta a száját. De ez nekem nagyon tetszet.

- Nah, végre! Hátha a sok tapló gazdag bunkó között találsz egy értelmes lányt. Rád férne már egy igazi barátnő is.

- De Crys! Nekem te vagy a barátnő! Ne akarj egyből összeboronálni vele. Lehet ő is olyan, mint a többi. Nem akarok senkit ebből a suliból a barátaim közzé.

- És ha még is van már onnan. Hiszen senki se tudja hova jársz. Még én se.. – Hát igen, az én kis titkaim. Be kellene már vallanom Crysnek, hogy ki vagyok, de félek.

- Jaj, tudod jól, hogy nálam nem fontos, hogy ki honnan jött. Csak nem vágyom arra, hogy újra elkezdjenek piszkálni a suliba. Tudod jól mennyit bántottak a már. Szeretném befejezni a sulit, túl lenni a vizsgákon és utána az írásnak élni. Már csak pár hónap. Kérlek Crys!! Csak ennyit kérek!

- Tudom jól, csak hát mégis szeretném. De nyugi! Megvárom én! Csak aztán ne derüljön ki, hogy 40 éves, dagadt, 5 macskával élő mamika vagy, akinek a sok édesség már kivehetős protkót okozott.

- Hát pedig de! És olyan szép vagyok a 4 dioptriás szemüvegembe, mintha egy vakond. Jah és még bajszom is van. Meg egy szörös szemölcsöm az orrom hegyén. De úgye nem zavar, hogy nem vagyok olyan üde és fitt, mint te. Majd igyekszem úgy sok csokit meg cukorkát adni neked. És akkor már fel se fog tűnni mennyire szeretem a fiatal lánykahúst…

- Úristen, de bolondok vagyunk. Halkan kacarásztam, míg barátném gépelt. Szerettük az ilyen szerepjátékokat. Voltak párbeszédeink, amiket át is mentettem egy-egy írásomba. És utána jókat nevettünk barátaink kommentjein. Tudták jól, hogy mi együtt verhetetlen páros vagyunk.

- Jó, akkor veszek addig valamilyen fűszert a húsomhoz. Jól lesz egy kis csípős paprika? Úgyis odáig vagy az erős dolgokért.

- Persze, hogy jó lesz. Majd melléd csinálok egy kis hagymás babot. Hátha kifelé is csípni foglak. – lassan ár a térdem csapkodtam a röhögéstől, de Crys smile-i is hasonló hangulatról tanúskodtak.

- Ha-ha-ha! Oké én már nem bírom! Trixi, nekem mennem kell. Holnapra tanulnom kell. Majd holnap beszélünk. Sok ihletett Aranyom!

- Okés, menj csak. Akkor holnap beszélünk. Egy kalappal holnapra.

- Köszi Trixi! Puszi! Pápá!

- Pusza, Pápá!

Crys lejelentkezett, majd én is Volt még pár órám még és elővettem a Vegyes füzetemet. Elkezdtem bemásolni a ma írt oldalakat. Szép lassan magával ragadott a történet és csak arra eszméltem fel, amikor fél 10-kor Anyám szólt, hogy lassan lemehetnék enni meg alhatnék is egy keveset. Motyogtam neki valamit, majd kikapcsoltam a gépet. Lementem, megvacsorázni. Anyámékat a szokásos elmélkedéseik közepette találtam. Ma kivételesen, nem volt annyi ember nálunk, így míg ettem nem zavartak. Gyors megettem a túrós tésztámat. Megfürödtem, elköszöntem és végül visszatértem a szobámba. Megágyaztam és már be is ájultam az ágyba. Utolsó gondolatom még az volt, talán mégis meg kellene ismerni Céliát.

Kicsi vagyok.

És éhes.

Egyedül vagyok.

Anyucikám alszik.

Már elég régóta.

Furcsa. Nem ébred fel, ha szólogatom.

Amikor utoljára fent volt, két bácsi jött hozzá. Csengettek, Anyuci erre a szobámba küldött. Beengedte őket. Én az ajtóban leselkedtem. Csak kíváncsi voltam. De Anya meglátta és rám csukta az ajtót. Hangosan beszélgettek. Majd csapódott az ajtó. Csend lett. Nagy csend.

Persze máskor is jártak hozzánk bácsik. Anyucinak sok barátja volt. Ha jöttek hozzá nekem meg kellet innom egy pohár rossz ízű teát. Nem szerettem, de anyu mindig „nyugi gumit” adott érte. Szeretem a „nyugi gumit”.

Amikor csend lett kimentem. Anyuci az ágyában feküdt. „Kérlek, Kicsikém hagyj aludni.” Anyucinak mindig aszót kell fogadni. Bementem a szobámba játszani.

Később éhes lettem. Kimentem, hogy kérjek enni. e ő még aludt. Csendben maradtam. Anyuci fáradt.

De ez már olyan régen volt. Azóta volt éjszaka is. Anyuci alszik még mindig. Én pedig nagyon éhes vagyok.

Anyuci karján van egy piros pont. Ott ahol vért szoktak venni. Mintha megcsípte volna egy légy. Sok van nálunk. Mi kint lakunk az erdő mellet.

Vajon ő nem éhes? Én már nagyon. Kedvem sincs már játszani. Fáradt vagyok. Anyuci mellet fekszem már én is. „Anyucikám kellj fel!” Bárcsak felkelne. Miért vagyok… fáradt? …. Azt hiszem… alszok… egy… ki… csit…..

Befele fordultam. Az ágyon, a fejemben. Nem akartam semmit. Még a saját jelenlétem is irritált. De hát nem tudtam a testemből kilépni. Néztem a falat. Minta nélküli fehér szin. Egyszerű és világos. Aztán ha közelebbről megnézed, sok kis mész csepp, dudorodik ki. Esetleg egy kevés toldás. Itt-ott lyukak, mert szöget vertem bele, majd kihúztam. Részletek, amik mellet elmegy az ember minden egyes nap, csak akkor, nem amikor semmit se akar látni, érezni. Madarak szálnak el az ablak előtt. Az utolsó legyem pofátlankodik a konyhában, ezért anya, az édes épp szidja… Nem egy éteri csönd ez, csak életem alapzaja. Eddig sosem zavart, ma még ez is bánt. Üvölteni szeretnék, de nem megy. Jobb lenne, de akkor már nem lehetnék egyedül. És most pedig csak arra vágyom, vagyis azt hiszem. Senki sem értené meg, ha kimondanám, hogy mi van a Lélek-lufimban. Vagy csak hümmögne, -„Nah igen, megértelek, sajnállak, ne add fel, ne csinálj hülyeséget…”, esetleg egyéb nyalánkságok.

Ezt senki nem értheti meg. Ezt a sajnálat nem oldja meg. Feladni nem lehet, ha már megtörtént a feladás. És a hülyeségek… minden csak viszonyítás kérdése. Az ember egy csodálatos lény. Képes magát megbetegíteni és meggyógyítani. Gondolkodás nélkül monoton munkára kényszeríteni vagy az atomenergia megértésére és tovább gondolására. Szóval mindenki csodálatos, utánozhatatlan és megismételhetetlenül egyedi.

És mégis itt fekszem és szerencse-csomagnak érzem magam. Ezen állapotom nem tudom meddig fog tartani. Órák, napok, hetek kérdése és újra tettre kész leszek, de most… most csak azt érzem, hogy nincs erőm, nem akarom ezt csinálni… Szeretnék végre a semmi dobozomban ücsörögni és a semmit tanulmányozni. De milyen meglepő, nem sikerül. Szánalmasnak érzem most magam. Az emberi példányok söpredékének. Nem tudok berendeződni a társadalom mocskába, de egykeként elsodor az ár. Nélküle semmi vagyok. Legszívesebben méregpohárral oldanám meg a helyzetem, de minek a gyávaság. Sosem hittem, abban hogy használna…

Szánalmasnak és elkeseredetnek, érzem magam. Az is szánalmas, hogy nem keresem, a kiutat csak fekszem és nézek ki a fejemből. Nem az a „Valami” ha képes vagyok órákat egyhelyben feküdni, hanem ha képes lennék felülni és tovább csinálnám azt, amit tennem kellene. De most jó. Könnyebbnek érzem magam, ha sajnálkozok. Majd kuncoghatok magamban. Én is ide jutottam.

Azt hiszem, mégis felkelek. Bekapcsolom a számítógépet. Megvárom, míg betölt. Szokásos folyamatok, megszokott mindenség. Egy Élet, vagy legalább is én annak nevezem.

Körbenézek a hálón és látom más sem boldog. Különböző kiírások, képek, zenék és videók a bizonyítják, nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Egyre erősebb az érzés, nem akarok ilyen lenni. Földi életemet máshogy szeretném eltölteni!

Csak azért is! Ultramodern dübörgős zenét keresek. Felhangosítom, maximálisan kihasználva a fülhallgatómat és egyre rosszabb fülem. Így talán nem hallom a szívem dübörgését. A gép előtt ülve elmerengek a folytatáson. Fel akarok kelni! Nem akarom magamat sajnálni. Az élet megy tovább. És nekem holnap is élni kell. Azt hiszem, elengedem az engem bántó érzéseket. Magam elé képzelem: gyönyörű, mint mindig. Hatalmas barna szemeiben a szeretett csillogóvá teszi. Ő volt az én Mindenem. Szerelmünk az első perctől forró volt. Imádtam, ahogyan hozzám ért, ahogyan viszonzott minden érzést. És nincs többé…

Később kimegyek a sírjához. Friss virágot viszek ki neki. Sosem szerette őket főleg, hogy minden vázát sikerült ledöntenie. De én szeretem a virágot. Őt is szerettem! Végig simítok a síron. Lehet neki is tetszet volna a kő, amit választottam. Megakad a tekintetem a körmömön.

Oh istenem! Már egy hete nem voltam műkörmösnél. Azt hiszem, bemegyek innen és felhívom a Műkörmöst. Időpontot kell kérnem. Talán akkor el kellene mennem a Fodrászhoz is. Reggel láttam, hogy jobban le van nőve a mellirom mint máskor. Már majdnem 3cm a lenövés. Búsulva fordulok a sírhoz. Isten veled Bubukám! Gyönyörű palotapincsi voltál, de az élet megy tovább. Majd máskor is kijövök hozzád ide, a kert hátsó részébe. Jó légy kiskutyám!

Bevezetés

„ Ajánlom azoknak, akik még szeretik a meséket! Még több mesét a világra… és csokit!”

A királylány már nagyon unta magát bezárva. A jóslatok szerint már régen ki kellet volna őt szabadítani.

- A 18. születésnapom két hete volt. Miért késlekedik vajon? Bátor Lovagom, merre jársz?

A hercegnő napokat ült végig a toronyablakban. Sóhajtozott órákon keresztül, majd lesétált a konyhába egy kevés édességért. Évek óta 3 szolgával volt ide bezárva és már nagyon vágyott vissza a világba. Mióta várt, számtalanszor elképzelte visszatérését atyja udvarába. Az esküvőjét, és az utána lévő lakomákat. Rengeteg táncot. És a férfit! Akit atyja választ ki a számára.

- De mikor jön már? Én leszek a legelviselhetetlenebb feleség! – gondolta indulatosan, -… Csak jönne már!

Ekkor a távolban az útón megjelent egy porfelleg. A hercegnő felugrott örömében. Azonnal tudta, hogy Ő jön hozzá, végre! Ahogy közeledett a porfelleg egy lovas bontakozott ki. Fekete ménen érkezett. A ló sörénye méz szőke színű volt, ami a királylányt elbűvölte.

- Micsoda nemes állat!- ujjongott a toronyszobában. Majd visszasietett belső termébe. Elfoglalta helyét a megterített asztal mellet. Eligazította fehér szoknyáját és várt.

Nemsokára léptek zaja ütötte meg fülét. Az ajtó előtt megtorpant a lovag, majd kopogott.

- Szabad! – szólt izgatottan a királylány. Az ajtó kinyílt. A belépő lovag teljes páncélban érkezett. Mellvértjén a hercegnő címere díszítette. Meghajlással köszöntötte a vitéz, majd hosszan állt csöndben. A királylány zavartan nézte a lovagot. Első benyomásra tetszet neki a lovag kisugárzása és a termete, csak annyi zavarta, hogy sisakja alól nem látszott ki az arca. Bárhogy is nézhetsz ki, szabadkozott magában, én szeretni foglak, mostantól amíg csak élek. Bátorságot gyűjtött magában, majd megszólalt.

- Isten hozott Jó uram! Megvárakoztattál, de megbocsátom késlekedésedet. Kérsz valami frissítőt? Ülj le és pihend ki az út fáradalmait. Közben mesélj. Hogy vannak szüleim? Az országomban béke van?

- Felséges királylány! – szólalt meg a lovag, - Borzalmas dolgok történtek az országban. Egyedül már csak ez a vármegye tartja magát a lázadás ellen. Az ön féltestvére, Andrew gróf kiszabadította a Sárkányt és bűvkörébe vonta az ország lovagjainak nagy részét. Az ön szüleit börtönbe vetették a fővárosban. Kérem, hát csatlakozzon hozzám és álljon a seregünk élére, hogy visszahódítsuk az országunkat.

- Megállj Lovag! Miről beszélsz? Én csak egy gyenge nő vagyok, akit elzártak ebbe a kastélyba, hogy a világ el ne rontson. Innen csak a jövendőbelin vihet el. Nos, Uram, ha szeretnéd, hozzád megyek. Az, hogy eljöttél és segítségemet kérted, nemes ötlet volt. Támogatlak Jó uram, de csak ha feleségül veszel. Onnantól kezdve, tiéd lesz a jog, hogy szembe szállj fivéremmel és a nevemben legyőzd.

- Sajnálom felség, de nekem nincs jogom megkérni a kezét!

A vitéz a sisakjához nyúlt. Kikapcsolta a pántot és levette a fejéről a sisakot. Egy percig a királylány csak a hosszú, csillogó barna hajat látta. Majd a lovag gyönyörű arcát. És azt, hogy a Lovag egy nő.